Játékvezetői (S)portré: Harmati László

Sorozatunk harmadik részében is, egy olyan vármegyénkben működő játékvezetőkollégát igyekszünk bemutatni, aki pályafutásával, hozzáállásával, kitartásával is példaként szolgának bármely fiatal spori számára. (S)portrénk aktuális részében Vasziliu Tamás beszélget, sztorizgat Harmati Lászlóval, akit jelenleg egy súlyos betegség akadályoz abban, hogy nagypályás bajnoki mérkőzéseket vezessen. A mindig életvidám, kissé bohém sportembert a Hajdú-Bihar Vármegye Játékvezetői Alapítványa anyagilag is segítette a jelenlegi helyzetében, bízva abban, hogy hamarosan ismét aktív tagja lehet közösségünknek.

Az első és legfontosabb kérdés, hogy vagy Laci?

Megvagyok. Aki ismer, tudja, nem szeretek panaszkodni. A körülményekhez képest próbálok aktív életet élni. A tagság is tudja, olyan betegséggel igyekszem szembeszállni, ami sokak számára a végállomást jelenti. Ennek ellenére, mint mindig, bizakodó vagyok.

A játékvezetői tagságunk egésze szorít neked és mielőbbi gyógyulást kíván.

Köszönöm, és itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy megköszönjem vármegyénk JB alapítványának és a játékvezetői közösségnek az anyagi segítségét, melyet megküldtek részemre. Bárcsak ne kellett volna … .

Legutóbb a 2023. júniusában első alkalommal megrendezett játékvezetői családi napon találkozhattak veled a kollégák.

Azért a meghívásért is külön hálás vagyok. Örömmel vettem részt az eseményen.  Jó volt újra mindenkivel találkozni, kezet rázni, beszélgetni. A majd húsz éves játékvezetői pályám során örömmel töltött el, hogy a játékvezetők nagy családjához tartozhatok.

Milyen célból kezdtél ebbe a gyönyörű hivatásba?

Egyfelől, hogy kicsit erősebb legyen a magyar foci. – meséli nevetve Laci. A viccet félretéve, korábban az akkor utánpótláskorú labdarúgó fiamnak és csapattársainak, szülőként többször vezettem edzőmérkőzéseket. Akkor megtetszett ez az egész. Továbbá, úgy gondoltam, valóban segíthetem a magyar labdarúgást azzal, ha játékvezetőként tevékenykedhetek. Láttam a fiam Tamás (Harmati Tamás későbbi felnőtt futsal magyar válogatott játékos) mérkőzéseit, mikor más nemzetbeli csapatokkal játszottak. Tapasztaltam, a magyar fiatalok hiába voltak labdaügyesebbek, ha az ellenfél mentalitása és küzdőszelleme jobb volt, az a mieink vereségéhez vezetett. Úgy gondoltam ahhoz, hogy a játékosok fejlődhessenek meccsről-meccsre ezeken a területeken, azért egy játékvezető is nagyban tehet. És nem titkoltan volt egy ilyen célom, mikor belekezdtem ebbe a hivatásba.

Az elhatározást pedig tett követte akkor.

Igen. Egy munkatársam Széki Jani szólt akkoriban, hogy olvasta, játékvezetői tanfolyamot indít az MLSZ megyei igazgatósága, melyet 2004-ben együtt végeztük is el. A képzést Koroknai Józsi bácsi és Fodor Feri bácsi, egykori játékvezetők, későbbi ellenőrök tartották. Jó szívvel gondolok mindkettőjükre. Úgy érzem amellett, hogy jól megtanították számunkra a szabályokat, igyekeztek meg is szerettetni mindazt a tevékenységet, mely elengedhetetlen eleme is a labdarúgásnak.

Abból az évfolyamból, van még aki aktívan működik?

Ha jól emlékszem húszan végeztük el a képzést, de mára már csak Török Zoltán és Katona Lajos azok, akik aktívan szerepet vállalnak a játékvezetői közösségben.

Az első küldésedre emlékszel?

Természetesen. Akkoriban Papp Csaba volt a játékvezetői küldő a megyénkben. Tőle még nem a digitálisan rendszeren keresztül jutott el hozzánk, hol és kivel kell mérkőzést vezessünk az adott hétvégén. A szövetségben egy papírlapon kaptuk mindig kézhez a küldést. Más világ volt. Engem első alkalommal – az azóta már nem működő – Tóth Zsolttal küldött Hajdúnánásra, egy utánpótlás (U13-as) mérkőzésre még 2004 tavaszán. Egy dolog van ami nagyon megmaradt bennem erről a találkozóról. Az első negyedóra során egy támadást les miatt megállítottam. A szemem sarkából láttam, az asszisztensem zászlója is áll. Elsőre hirtelen nem is tudtam mire vélni. Megfordult a fejembe, ”talán elrontottam valamit?”. Mint korábban említettem, lelkes apukaként, a fiamnak és csapattársainak már vezettem korábban is edzőmérkőzéseket, de ott sohasem volt asszisztensem. Ezért volt furcsa, hogy egy partjelző nekem mutat bármit is. Viszont ez volt az a pont, mikor megtapasztaltam, hogy bár az önálló döntésem helyes lehetett, mégis a bajnoki mérkőzéseken együtt kell működni a kollégáimmal. Figyelni kell az ő döntéseiket is. Hisz egy csapat vagyunk.

Hajdúnánáson a mentőládát is szeretted precízen leellenőrizni, ha jól tudom.

Ohh, amire te gondolsz az nem sokkal ezután történt – nevetett fel a riport közben Harmati László. Tatár Imre volt a játékvezető akkor. A találkozót megelőzően, a pályabejárás során esett meg az, hogy Imi úgy gondolta megviccel engem. Többször is kérte, ellenőrizzem a mentőládában található eszközöket. Egyesével küldött vissza a dobozhoz, megnézve van-e géz, olló. ragtapasz stb. Magam zöldfülű sporiként, tettem amit a vezetőbíró kért tőlem. Viszont mikor már harmadik alkalommal küldött oda a mentőládához, akkor esett le, teszteli a újonc stressztűrő képességét. Persze ő jót nevetett mindezen. Egyébként ennyi év távlatából elmondom, én sem haragudtam rá. Mindig szerettem vele mérkőzésre járni.

Amennyire tudom, az első játékvezetői edzőtáborod, fizikai teszted is szintén emlékezetesre sikeredett.

2004 nyarán, Bogácson tartották a három napos Hajdú-Bihar megyei játékvezetői edzőtábort. A barátságunk okán Széki Jánossal voltam akkoriban sokat együtt. Most már bevallom, a Mezőkövesden lebonyolított szombat reggeli fizikai tesztre nem a legfelkészültebben érkeztünk. Előző estén, Bogácson megnéztük a ”nevezetes” pincesort Jánossal. Persze kizárólag azzal a céllal mentünk csak oda, hogy a másnapi fizikai tesztet követő estén, már tudjuk, hová is lehet menni kikapcsolódni. Ugyanakkor ez azon a péntek estén olyan jól sikerült, hogy csak késő hajnalban értünk vissza a szálláshelyre. ”Szomjasak” persze nem voltunk – mosolygott ekkor László. Az egyik pincénél egy debreceni illető volt a borász, aki miután megtudta, hogy azonos városból származunk, egyből barátjává fogadott mindkettőnket. Ennek az eredménye másnap reggelre meg is lett – idézi fel mosolyogva az akkori eseményeket riportalanyunk. Széki Jani még el is aludt, és a fizikai teszt regisztrálására sem sikerült odaérnie. Többszöri telefonhívás után persze sikerült elérnem őt, és úgy, ahogy az előző estét/hajnalt befejezte: farmernadrágban (hisz felszerelés se volt nála hirtelen) kezdett volna bele a futásba. Végül az akkor regnáló, és szigoráról is nevezetes, ám rendkívül következetes megyei JB elnökünk, Divinyi Béla bácsi annak rendje és módja szerint ki is állíttatta őt a futásról néhány métert követően. S ha mindez nem volt elég, magam, a kipihentség jelét legkevésbé sem mutatva, elkezdtem ugyan a futást, de szintén nem jártam sikerrel a Cooper-teszt során. Az előző esti pincelátogatás hatására, mivel nem éreztem magam túl fittnek, rajtot követően próbáltam egy akkor az országos keretben működő női játékvezetővel, Habdák Judittal együtt haladni. Végig ott futottam mögötte, miközben persze egyre rosszabb állapotban éreztem már magam. Lassan magam is elhittem ez a teszt sikerülhet is. Majd a 12 perc lejárta előtt nem sokkal szóltak rám az ellenőrök,  hogy még van 250 méterem. Ekkor szembesültem vele, Judit a női, könnyített szintet kellett megfussa, melyet persze teljesített is. Viszont az én szintem hosszabb volt. A hátralévő métereket pedig hiába próbáltam világcsúcshoz közeli részidőn belül megfutni, az is kevés volt. Nem értem be! Mentségemre szolgál, ekkor futottam először ilyen tesztet. Póttesztre köteleztek minket a Széki Jánossal együtt. Na így sikerült bemutatkoznunk újoncként az első edzőtáborunkban! Ma már persze mosolygok mindezeken. De akkor megtanultam, mennyire fontos a megfelelő felkészülés. Továbbá, hogy magát a szakmát is tiszteljük meg azzal, hogy komolyabban vegyünk egy fizikai tesztet.

Az első megye első osztályú működésedre emlékszel?

Természetesen. Ez 2006 tavaszán (április 09-én) volt. Akkoriban szerintem jobb színvonalú volt megyénk bajnoksága, és valamennyire az akkori szabályok is változtak, finomodtak.

Pályafutásod kezdetén nyilván szembesültél a kollégák irányából érkező, akár jobbító szándékú kritikai észrevételekkel is. Az ilyeneket, hogy viselted?

A jogos kritikákat mindig elfogadtam. Nyilván nekem is megvan az igazságérzetem, de sohasem voltam sértődős. Ugyanakkor, ha egy általam elismert és tisztelt játékvezető felől dicséretet kaptam, az megerősített abban, hogy megéri folytassam ezt a hivatást. Még a pályafutásom elején, talán 2006 őszén (november 05-én) volt, hogy Góz Lajostól kaptam egy olyan dicséretet, amire mai napig emlékszem. Az ő neve azért nem ismeretlen a megyénk játékvezetői történetét ismerők számára. Akkor Konyáron vezettem egy ifjúsági bajnoki mérkőzést, és Lajos bácsi lengetett nekem. A találkozót követően csak annyit mondott: ”Laci, te tudsz meccset vezetni!”. Ezt akkor ott és tőle (!!!) hallani nagyon nagy elismerés, és meghatározó élmény volt számomra. Főleg azért, mert az ifjúsági mérkőzést, egy szintén jó színvonalú felnőtt megye másodosztályú mérkőzés követett, ahol szintén sikerült jó teljesítményt nyújtanom. Arról nem is beszélve, hogy egyszerű dolgos állampolgárként, Góz Lajos dicsérete után, jobb érzés volt hétfőn a munkába indulnom, illetve várnom a következő heti küldést.

Volt olyan akitől sokat tanultál játékvezetőként, vagy akikre felnéztél?

A fentiekben is említett Tatár Imre mindenképpen. Illetve, Orosz János volt még az a kolléga, akire mindig felnéztem. Ők voltak az a két karakter, akikkel mindig szerettem mérkőzésre járni. Mindig figyeltem, hogy tevékenykednek a játéktéren. Talán nem is tudják, de nézőként is többször jelen voltam, mikor bajnokikat vezettek. Figyeltem, hogyan helyezkednek, kommunikálnak, fegyelmeznek. Mi az a szint, amit engednek a mérkőzéseik során. Tőlük sok mindent lehetett tanulni.

Úgy tudom Tatár Imrével volt egy – utólag hála istennek – szerencsés kimenetelű esetetek is, egy szomszédos megyebeli cseremérkőzés alkalmával.

Sokszor eszembe jut az a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei cseremérkőzés. Talán  a 2004-05-ös szezonban lehetett azaz Imre által vezette találkozó, a Szakoly ifjúsági együttesének. Egy szögletet követően asszisztensként láttam, hogy a labdát kifejelő védőjátékos a leérkezéskor elájult. Rögtön jeleztem zászlóval és ordítva is az esetet Iminek, hogy ”baj van”. Ő ekkor azonnal megállította a játékot. Odarohantunk, és láttuk valóban nagyon nagy a baj! A rendezők egyből mentőt hívtak persze, de ott azonnal intézkedni kellett. Stabil oldalfekvő helyzetbe tettük a védőjátékost. Ugyanakkor láttuk, a sérültnek az arca erőteljesen lilulni kezdett. Igyekeztem kinyitni a száját, melyet végül Imrével közösen sikerült megtennünk. A nyelvét előre húzva, a száját pedig az asszisztensi zászlóval kitámasztva, biztosítottuk a levegőhöz jutását a fiatal sportembernek.  Ami érdekes, mire a mentőhelikopter megérkezett, a gyors egészségügyi intézkedésünknek köszönhetően, a fiú már visszanyerte az eszméletét, és jobban érezte magát.  Később kiderült, epilepsziás volt a játékos. S amibe még most is beleborzongok, napokkal később ez a játékos valahogy megtudta az elérhetőségemet, és felhívott. Megköszönte, hogy megmentettem az életét … – érzékenyült el László az esetet felelevenítve.

Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében több cseremérkőzésen is működhettél.

Ezen cseremérkőzésekre való küldéseket mindig megtiszteltetésnek éltem meg. Az tudvalevő, az ottani bajnokságok – nem megbántva az itteni csapatokat – erősebbek. Pályafutásom egészében azt is megtapasztaltam, hogy sokszor egy ottani megye harmadosztályú csapat jobb körülmények között játszhatja a bajnokikat, mint a mi vármegyénk magasabb osztályú csapatai. Magasabb a nézőszám, és a jobb mérkőzéshangulat, mely a magam működésére is pozitívan hatott.

Éveken át alázattal működtél azokon az utánpótlás mérkőzéseken is, mikor a játékvezetést éppen csak elkezdő kollégákkal küldtek.

Én azt mondom, mindenki elkezdi valahogy. A rutinosabb kollégáknak igenis feladatuk segíteni az újoncokat. Amikor elkezdtem ezt a hivatást, számomra is rengeteg tanácsot adtak azok a játékvezetők, akikkel működtem. Ettől persze még mosolyogtató történetek azért mindig érik az embert. Néhány éve például, egy jelenleg is aktív, szintén László nevű kollégámmal volt szerencsém az első küldésekor együtt működni. Egy korosztályos megyei bajnoki mérkőzés volt. A második játékrész során látom – mikor a labda játékon kívülre került -, jelzi a helyéről a vendég csapat cseréjét. Sípolok, de László meg se mozdul. Újra sípolok, karjelzésemmel próbálok segíteni neki, de áll egyhelyben. Gondoltam akkor játékvezetőként odarohanok a felezőhöz, lebonyolítom magam a játékoscserét, feljegyzetelve is mindezt. Tíz perc múlva megismétlődik ugyanez a jelenet. Ekkor megint magam bonyolítottam le a csere érdemi részét. Utólag tudom, nem volt tisztában azzal. hogy neki kellene a cserét lebonyolítania. Azt hitte, elég csak azt zászlóval bejelezni. Gond igazából nem volt belőle. Úgy voltam vele, a találkozót követően majd megbeszéljük, mi ilyenkor az asszisztens teendője?  De ezzel még nem volt vége … Ugyanezen a találkozón, a vége előtt mintegy tizenöt perccel eleredt az eső. Miközben futva követtem a támadást, kinézek a kollégára, aki ahelyett, hogy ugyanezt tenné az oldalvonal mellett, konkrétan beállt a hazai kispad alá, hogy meg ne ázzon. Ekkor már magam is mosolyogtam persze. A lefújás után az öltözőben annyit mondott: ”Esett az eső, s nem akart megázni.”. Na, itt úgy gondoltam, két megoldás lehetséges. Vagy egy életre elveszem az illető kedvét a további működéstől, vagy szépen átbeszélünk mindent nyugodtan. Hónapok, évek távlatából nézve mindezt, ma már eljutottunk oda az Ő esetében, hogy a maga szintjén, hasonló hibák nélkül partjelez, vagy vezeti le a találkozóit hétről-hétre. Vagyis, türelemmel és odafigyeléssel kell lenni minden kezdő játékvezető irányába, és akkor lehetséges a fejlődés valamennyi játékvezető esetében.

2017-ben kaptad meg először a Játékvezetői Bizottságunk vezetésétől arra, hogy felnőtt, nagypályás bajnoki találkozókat vezethessél. Ekkor kerültél fel a megye3-as vezetői keretbe.

Nyilván nagy elismerés volt mindez számomra. Azon már kár agyalni, hogy ez a lehetőség jöhetett-e volna hamarabb is. Továbbá, az is igaz, szerettem az utánpótlás mérkőzéseken működni. Viszont felnőtteknek bajnoki mérkőzést vezetni, az a játékvezetés sava-borsa. Örültem a lehetőségnek, és igyekeztem a teljesítményemmel meghálálni mindezt. Talán nem hangzik nagyképűen, de úgy tekintek vissza az évek során levezett megye3-as bajnoki találkozóimra, hogy sikerült azokon megfelelően tevékenykednem.

Pedig jellemző volt rád, hogy sohasem riadtál meg az úgynevezett népszerűtlen döntésektől sem.

Inkább úgy fogalmaznék, mindig azt tartottam szem előtt, hogy a játéktéren jó ítélet szülessen. Egy 2018. októberi Körösszakál SE – Szertársport (3-3) megye harmadosztályú bajnoki mérkőzésen például a következő eset történt. Az amúgy bajnoki címre hajtó vendégcsapat ellen, a hazaiak úgy alakították a végeredményt döntetlenre, hogy az egyik góljuk előtt, felül kellett bíráljam az asszisztens kollégámat. Aki vezetett mérkőzéseket az tudja, az ilyen döntésnek mindig megvan a kockázata a találkozó egészére nézve. Az említett esetnél viszont, a helyezkedésemből fakadóan láttam, hogy a kiugró támadó, az indítás pillanatában még a saját térfelén helyezkedett. A kollégám Zsolti, behúzta az esetet lesnek ugyan, de én biztos voltam a döntésemben. Hangosan jeleztem a csapatok felé a játék folytatását. Kértem a segítőmet, vegye le az ég felé mutató zászlaját. Utólag kiderült, a vendégcsapat kispadon helyet foglaló vezetője is próbált számukra kedvező ”segítséget” adni a fiatal asszisztensemnek. Ennek volt az ”eredménye”, az ő téves döntése. A körösszakáli támadó végül gólt ért el, amit én megadtam. Döntésemet igazolta, hogy a találatot követően, a Szertársport csapatából egy játékos nem volt, aki reklamálta volna az esetet.

Te is azon kevés vármegyénkbeli játékvezető közé tartozol, aki labdarúgás mindhárom ágában kipróbálhattad magad. Vezettél nagypályás, futsal és strandlabdarúgó bajnoki mérkőzéseket is.

Igen. A futsal és a strandlabdarúgó mérkőzéseket például nagyon szerettem. Egyfelől mindkettő eleinte újdonság és új kihívás is volt. Viszont nem tudnék igazából különbséget tenni köztük. Én mindig is labdarúgó játékvezetőként gondoltam és gondolok magamra. Ahová küldtek, mindig ott igyekeztem helytállni.

Mi tartott a játékvezetői pályán ennyi éven át?

A szeretet. Mindig jó volt meccsre menni. A betegségemig kihagyás nélkül szolgáltam a megyei labdarúgást. Sohasem néztem, hogy felnőtt vagy utánpótlás találkozóra kell menni. Ugyanolyan alázattal vezettem az utánpótlás mérkőzéseket is, mint ahogy a felnőtt bajnokikat. Mint mondtam, szívesen segítettem tanácsaimmal a velem működő, akár pályakezdő kollégákat is. Tettem a dolgom a legjobb tudásom szerint!

Gondolom, szeretnél még nagypályán vezetni?

Nagyon! Viszont a jelenlegi fizikális állapotom aligha tenné lehetővé, az MLSZ által megszabott fizikai követelmény teljesítését. Illetve, hétről-hétre olyan formában sem tudnám végigfutni a 90 percet, ami elvárható lenne. Ettől persze még bízom benne, hogy legalább egyszer megadatik az, hogy akár egy esetben, de felnőtt nagypályás bajnokit tudjak vezetni …. Viszont az pozitív dolog az életemben – és nagyon jól is esett – hogy, tavasszal, több mint egy év teljes inaktivitás után Te (vagyis a riport készítője, Vasziliu Tamás), mint a Debreceni Városi és Kispályás Labdarúgó Szövetség (DVKLSZ) elnöke elhívtál vezetni a debreceni kispályás bajnokságba. Hála istennek mind fizikálisan, mind mentálisan érzek még magamban annyi erőt, hogy kispályán még tudjak bajnoki mérkőzéseket vezetni. A ligában többségében azon játékosoknak működöm  hétről-hétre, akikkel a nagypályás működéseim során már megismertük egymást. Elmondhatom, hogy jó közegben vagyok. Az ottani játékvezető kollégák is szívesen fogadtak. Ez nagyon sokat jelent számomra. Jó érzés, hogy egy közeg aktív tagja lehetek. Folytathatom azt a hivatást, ami majd húsz éve része az életemnek, s ami nélkül aligha lennék az, aki vagyok. S még ha kicsit más szinten is, de benne maradtam így a labdarúgásban.

Jó egészséget Laci!

Köszönöm! A magam részéről pedig gratulálok a nagypályás játékvezetői tagság egészének az eredményes nyári tesztjeikhez. Jó működést kívánok Nektek az őszi idény során. És köszönöm a segítséget és azt a sok bíztatást, ami érkezik felőletek!

-vasziliutamas-